Levél Lídiának

Emlékszel, Velencében az Il Bucentoro
útrakelése című festmény előtt merengtünk.
Megállott az idő. Egy kiskutyára leltünk
a kép előterében. Az Il Bucentoro
megremegett. Felhőrdült a parton a tömeg:
kisasszonyok, katonák, diákok, utcalányok,
kereskedők, koldusok, tolvajok, nemesek,
mind az Il Bucentoro indulását várók.
De kié lehetett az az árván kószáló,
kénsárga színű, reszkető, éhes, szomjas,
felvinnyogó, morgó, vonító, mórikáló,
maga alá vizelő, reménytelenül borzas
kiskutya? S mért rajzolta olyan szeretettel,
a mindenre figyelő, pepecselő festő,
kéjesen bíbelődve tűnő részletekkel?
És hogy hívták, Lídia? Ki volt a teremtő?
„Vegyük örökbe! Vásároljuk meg!” – sírtál.
„De hát hogyan? Nem vehetjük le a képről?”
Míg a kép ára után érdeklődtem, írtál
bankodnak, s akkor még nem beszéltünk az égről,
kéken derengett, lágyan világított a nap,
és megtudhattuk, a festménynek nincsen ára!
Nem eladó. Velence büszkesége. Másnap
eltűnt a kép, és nem leltünk a kiskutyára.
Azóta csak emlékeinkben vonít.
Rohangál, morrog, egy széket felborít.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.