VISSZAFELÉ AZÉRT MÁR NEM EGÉSZEN UGYANAZ

(...)

Végre kint úsztunk aztán megint a Nagy Csatornán.
Ott volt megint a paloták sora, csak valamivel tompább ragyogásban, mint az első napon, kissé fátyolos volt az ég; de látszik már az a bizonyos terecske, ott van, csak így a beugróban, maga azért nem látszik még az Accademia.
Egy inkább világospiros, vastag kötésű pulóver, szabadon hagyva a nyakát kereken, cicás, bájos és megható, rásimul szorosan a törzsére, derekára, rövid kis pulóver, karjaira, kis kebleire; egyetlen egyszer megcsókoltam a száját, erőszakkal kvázi, a Statisztika lépcsőin, lopott csók, lehetne mondani, és akkor mindjárt szakított is velem.
Rohanvást szállok ki, félrelökve szinte a ráérős turista hölgyeket. Elvesztettem már kissé a fejem, tagadhatatlan; szaladok a bejárat felé. Emlékszem megnéztem a zsebemből az órát, Uhlarszkyét, még csak fél tizenkettőt mutatott, hátranéztem, Fanny is jött mögöttem.
Pénztárablaknál fölmutattam a két carte libre-t. Akkor ért utol Fanny. És odasúgott valamit, ő is olyan kapkodva beszélt:
– Csak tizenkettőig vannak nyitva – mondta.
A bejárathoz visszafutottam; néztem a kiírást.
Ott állt világosan, hogy 14 óráig.
Annyira elfogott a düh, Fannyra akkor annyira megharagudtam, éreztem, most rá se tudok nézni.
Kezébe nyomtam a belépőjét.
– Csinálj amit akarsz, engem itt ne bolondíts.
Nemigen értettem, de nem is érdekelt mit hebeg, hát 14, nem az a dél?, ilyesmiket, érted, mint máskor is ha „megzavarodik”; éreztem a sértődés mint száll le szívembe, gyomromba, tagjaim hidegebbek, mint máskor.

Lágy-zöld hullám rengeti magát,
aranyozott galambdúc a víznél.
Szétvasalja a sós ízű friss szél
a fekete gondolák nyomát.

Tömegben sok furcsa arc, rokon.
Mennyi tarka játék a bazárban!
Hímzett párnán könyves oroszlán van,
ugyanaz a márványoszlopon.

Akár fakult vásznú képeken,
bágyadt-kéken hanyatlik a hűs ég.
De a zsúfolt tér nem szűk nekem,
s nem fojt sem a pára, sem a hőség.

 A velencei nő, ha jön a pirkadat,
a San Marcóba tér, s imába bontja lázát,
setét kendőik ott a bíbor bolt alatt
mákszirmokkal teli, felséges ívü vázák.

 Freddo

Velence, március

Az ördög vigye a dolgát ennek az olasznak, ez mindent megszépít, még az olyan csúfságot is, mint a hideg. A rómaiak azt mondták, hogy frigidus, s ennek a szónak éppen olyan fázós lelke van, mint a mi hideg-ünknek. I-i-i-i-í, visít benne a Boreas, a bóra őse, és hallja az ember, amint Clodia piros saruja alatt megreccsen a jéghártya, amely a sikátor közepén bepillézte a patkónyomot. (Mert Catullus legénylakásáról siet haza a signora a hajnal violásodásában, és nem mer a Forumnak menni, ahol palliumukat a nyakuk közé csavarva verik a talpukat a földhöz a vigilek, és körmüket fúvogatva mondják, hogy "frigidum, frigidum".)

Az olasz azt mondja, hogy "freddo, freddo", és ehhez olyan képet vág, aminek csak az lehet a magyar fordítása, hogy "lelkecském, barátocskám, telecském, szelecském, hidegecském, csakhogy már téged is látlak egyszer."

- A nap kopertában van - jelenti reggel a cameriere, ahogy behozza a cipőm, és először nagyon tetszik nekem, hogy itt a nap kopertában tartózkodik. No öreg, ezt megmondom az otthonvaló napnak, mert az süt, vagy nem süt, de olyant soha nem tesz, hogy bekopertázná magát. Minálunk még a nap is tudja már, hogy a magyar ember természete nem szereti a titkosságot.

No de ahány ház, annyi szokás, és ha az olasz napnak abban telik kedve, hogy kopertában járjon, hát ne szóljunk a dolgába, inkább álljunk az ablakhoz, és nézzük meg. Legalább belépti díj nélkül is láthatunk már valamit.