Lásd íme bizonyság hogy a vízre is lehet
írni ha úgy akarja a véletlen a szükség vagy az őrület
először a riadalom a tengerbeszoríttatás paraszti iszonyata
később már a dogei dölyf a nagytanácsi hatalom s legvégül is a
fő-fő-becsvágy a művészet ez a folytonos kockázat ez a mindig-úgyis-lehetetlen
ez a mindig-vizen-úszó-kő ez a fa amely sose korhad a vízben
Micsoda félelmetes színpadokat köritett ez a habkönnyü díszlet
vertikálisan egymásrahalmozva amit a gömbölyű földrészekből hajózva kimetszett
római alaprajzra emelve kínai oszlopot bizánci kupolát
Velence vízre rótt megfejthetetlen kő-hieroglifák
micsoda árulások alkuk orgyilkosságok eredője e látvány
mely most rögzítődik épp egy fürge turista tele-optikáján
Micsoda gőgös győzelem ez a pusztítva-ringó közönyös őselemen
de kinek kellett és mire kellett ez a győzedelem
nem volt-e elég föld lakni termékenyíteni szík megkötni homok
hogy épp itt virágozzanak ilyen csodákat e bűzös kanálisok
Velence diadalmas törvény-szegés te gyönyörű rendzavarás
fölfele hulló alma galambfiót kiköltő krokodil-tojás
vizen úszó kő függélyes-szintű víz szederindán-nőtt datolya
dupla varázsló valót illuzióvá kendőző hókuszpókusza
bűvész-kalap amelyben igazán ott vannak a kirepülő galambok
varázskendő-alkonyok alatt végleg eltűnik az utca amely délben még előtted kanyargott
ahonnan reggel kiléptél hol van már hol volt az a ház
s lehet-e hogy a Sotopostego del Casin dei Nobili-re mégegyszer visszatalálsz
nem a kiteregethető térbe a felgöngyölíthetetlen időbe alapoznák
ezek a fundamenták campiellók merceriék ramók rio terrák
Száradó-fehérnemü-síkok híd-szögek vízre-levetitett
fény-idomok galamb-röpülés-görbék márvány-egyenesek
taglejtés-spirálok megszerkeszthetetlen geometriája
ahol megszűnik az itt s az ott az égtájak makacs szabálya
ahol elvész a földek és tengerek iránytűhöz szokott fia
Velence csodálatosan megszervezett anarchia
feltérképezhetetlen és közigazgathatatlan
Ó tudom én hogy e földön minden visszahozhatatlan
s nem is volt ami volt annyira nem lesz többé már soha
kavics-csörgető Cagnes-i tengerár Vence-i tücsökrejtő fügefa
s örökre pereg ki kezünkből a perc mint a parti kavicsok
a számtalan közt meg nem leled többé ugyanazt bárhogy kutatod
de sehol úgy mint itt nem siklik ki kezedből nemcsak a múlt a jelen
akkor a legfájóbb mikor épp a tiéd akár a szerelem
csak a szerelemben sehol másutt még nem ilyen rövid
az út szentélytől a bazárig csudálattól a csömörig
ó aranyozott oroszlán-csecsebecsék és tintorettói erők
beveheti erőszak ezerszer az észnek bevehetetlen csipke-erőd
 
Be jó hogy vele szállhattam ki itt e zátonyokon
e sikátorok űr-iszonyában hogy van akihez igazodom
hogy itt is e töretlen vonzat tested szép szektánsa igéz
(ó milyen csőd lehet egyedül járni Velencét micsoda hajótörés)
Ringasd szerelmünket egy napra egy éjre óriási város-gondola
egyetlen hely a földön amelyet nem hódíthat meg a gépkocsik puffogó terrora
mint középkori szentélyek küszöbén a sarut aki ide belép
meg kell oldania legtüneményesebb nyolchengeres kocsi-lábbelijét
le kell vetnie gőgjét ha titkaidba magát beavattatni kivánja
te gyalogosok legutolsó gyönyörű sétáló palotája

 

VISSZAFELÉ AZÉRT MÁR NEM EGÉSZEN UGYANAZ

(...)

Végre kint úsztunk aztán megint a Nagy Csatornán.
Ott volt megint a paloták sora, csak valamivel tompább ragyogásban, mint az első napon, kissé fátyolos volt az ég; de látszik már az a bizonyos terecske, ott van, csak így a beugróban, maga azért nem látszik még az Accademia.
Egy inkább világospiros, vastag kötésű pulóver, szabadon hagyva a nyakát kereken, cicás, bájos és megható, rásimul szorosan a törzsére, derekára, rövid kis pulóver, karjaira, kis kebleire; egyetlen egyszer megcsókoltam a száját, erőszakkal kvázi, a Statisztika lépcsőin, lopott csók, lehetne mondani, és akkor mindjárt szakított is velem.
Rohanvást szállok ki, félrelökve szinte a ráérős turista hölgyeket. Elvesztettem már kissé a fejem, tagadhatatlan; szaladok a bejárat felé. Emlékszem megnéztem a zsebemből az órát, Uhlarszkyét, még csak fél tizenkettőt mutatott, hátranéztem, Fanny is jött mögöttem.
Pénztárablaknál fölmutattam a két carte libre-t. Akkor ért utol Fanny. És odasúgott valamit, ő is olyan kapkodva beszélt:
– Csak tizenkettőig vannak nyitva – mondta.
A bejárathoz visszafutottam; néztem a kiírást.
Ott állt világosan, hogy 14 óráig.
Annyira elfogott a düh, Fannyra akkor annyira megharagudtam, éreztem, most rá se tudok nézni.
Kezébe nyomtam a belépőjét.
– Csinálj amit akarsz, engem itt ne bolondíts.
Nemigen értettem, de nem is érdekelt mit hebeg, hát 14, nem az a dél?, ilyesmiket, érted, mint máskor is ha „megzavarodik”; éreztem a sértődés mint száll le szívembe, gyomromba, tagjaim hidegebbek, mint máskor.

Anna Ahmatova: Velence (1912)

2010.02.09. 12:03

Lágy-zöld hullám rengeti magát,
aranyozott galambdúc a víznél.
Szétvasalja a sós ízű friss szél
a fekete gondolák nyomát.

Tömegben sok furcsa arc, rokon.
Mennyi tarka játék a bazárban!
Hímzett párnán könyves oroszlán van,
ugyanaz a márványoszlopon.

Akár fakult vásznú képeken,
bágyadt-kéken hanyatlik a hűs ég.
De a zsúfolt tér nem szűk nekem,
s nem fojt sem a pára, sem a hőség.

 

 A velencei nő, ha jön a pirkadat,
a San Marcóba tér, s imába bontja lázát,
setét kendőik ott a bíbor bolt alatt
mákszirmokkal teli, felséges ívü vázák.

- Bizánci Jézus Úr, pompázó Fájdalom,
mily mézre gyűlnek itt e lángoló szegények?
Ott hagyják a fügés kaskát e hajnalon
a sátrakban, s Eléd bús hódolatra térnek.
 
Ha kényes szívükön a kéjek búja fáj,
ha vágyuk nyugtalan, borús és bűn után fut,
ha ingó lelkükön vad lobbot vet a nyár,
és boldog-buja csók csengő patakja álmuk,
 
ó, mit felelsz nekik, Uruk és Mesterük?
Lelkük remélve esd, nem hallgat semmi másra,
és úgy érzik, szemed nagy fénye felderül
naiv jajukra, e halk gerle-zokogásra.
 
Ó, bármi bűn, amit Elébed hordanak,
s bármily vágy pörköli s csigázza is e nőket;
víg varázzsal borítsd térdüket, karjukat,
mert csak a friss Öröm, csak az gyógyítja őket...
 
Kardos László fordítása
 

 Freddo

Velence, március

Az ördög vigye a dolgát ennek az olasznak, ez mindent megszépít, még az olyan csúfságot is, mint a hideg. A rómaiak azt mondták, hogy frigidus, s ennek a szónak éppen olyan fázós lelke van, mint a mi hideg-ünknek. I-i-i-i-í, visít benne a Boreas, a bóra őse, és hallja az ember, amint Clodia piros saruja alatt megreccsen a jéghártya, amely a sikátor közepén bepillézte a patkónyomot. (Mert Catullus legénylakásáról siet haza a signora a hajnal violásodásában, és nem mer a Forumnak menni, ahol palliumukat a nyakuk közé csavarva verik a talpukat a földhöz a vigilek, és körmüket fúvogatva mondják, hogy "frigidum, frigidum".)

Az olasz azt mondja, hogy "freddo, freddo", és ehhez olyan képet vág, aminek csak az lehet a magyar fordítása, hogy "lelkecském, barátocskám, telecském, szelecském, hidegecském, csakhogy már téged is látlak egyszer."

- A nap kopertában van - jelenti reggel a cameriere, ahogy behozza a cipőm, és először nagyon tetszik nekem, hogy itt a nap kopertában tartózkodik. No öreg, ezt megmondom az otthonvaló napnak, mert az süt, vagy nem süt, de olyant soha nem tesz, hogy bekopertázná magát. Minálunk még a nap is tudja már, hogy a magyar ember természete nem szereti a titkosságot.

No de ahány ház, annyi szokás, és ha az olasz napnak abban telik kedve, hogy kopertában járjon, hát ne szóljunk a dolgába, inkább álljunk az ablakhoz, és nézzük meg. Legalább belépti díj nélkül is láthatunk már valamit.

süti beállítások módosítása