Ősszel történt, Velencében, ama szalonok egyikében, ahol átutazó idegenek gyűlnek össze a ház úrnője körül, aki szintén oly idegen, akárcsak vendégei. Ezek az emberek egy csésze teával ácsorognak ott, s elragadtatva fordulnak az ajtó felé, valahányszor egy jól értesült szomszédjuk röviden és burkoltan arrafelé int, majd egy velenceiesen csengő nevet suttog. Nem érheti őket meglepetés, hiszen felkészültek a legelképesztőbb nevekre is; mert bármily fukarok is máskor az élményszerzésben, ebben a városban a legszertelenebb lehetőségeknek is hanyagul átadják magukat. Mindennapi életükben állandóan összetévesztik a rendkívülit a tilalmassal, s így most, elengedvén magukat, a csodára várva, arcuk kicsapongó arckifejezést öltött. Mindazt, ami odahaza csak hangversenyek bizonyos pillanataiban vagy magányos regényolvasás közben esik meg velük, most e hízelgő körülmények között úgy mutogatják, mint jogosan kijáró osztályrészüket. Ahogy merőben készületlenül, nem sejtve semmi veszélyt, engedik, hogy a zene szinte halálos vallomásai felgerjesszék őket, mintha valami bizalmas testi cirógatásról lenne szó: úgy adják át magukat a gondolák hálás ájulatának, anélkül hogy csak valamennyire ismernék Velence igazi mivoltát. A hallgatag békességbe merülők nem ifjú házasok már, akik az egész nászút alatt gyűlölködő vitákon kívül egyebet nem is nyújtottak egymásnak; a férfi eszményeinek kellemes ernyedtségét élvezi, az asszony pedig fiatalnak érzi magát, s biztatóan bólogat a lomha bennszülöttek felé, mosolyogva, mintha egyre olvadozó cukorfogait kínálná. S ha odafigyelsz, kiderül, hogy holnap vagy holnapután, vagy a hét végén már utaznak is.

Ilyen emberek között ácsorogtam tehát, s örültem, hogy én nem utazom. Hamarosan lehűl az idő. Előítéleteik és igényeik puha, mákonyos Velencéje ezekkel az aluszékony külföldiekkel együtt eltűnik, s egy reggel itt terem a másik, az igazi, az éber, pattanásig feszes és korántsem álombéli Velence: a semmi kellős közepén, elsüllyesztett erdőkre rákényszerített, erőszakkal kicsikart és végül mégis mindenestül jelen levő város. Ez az edzett, csak a legszükségesebbre lefogyasztott test, melyben az örök éber hajóraj nyomta és szívta munkája vérét, és e test átható, szüntelenül terjedő szelleme, mely fűszerzamatú földrészek illatánál is erősebbnek bizonyult. Lenyűgöző hatású állam, mely szegénysége sóját és üvegét a népek kincseire cserélte. Szép ellensúlyozója a világnak, mely még cicomáiban is csupa egyre finomabbá érzékenyülő energia: ez a Velence éledt fel akkor.

Van a szobánkban egy kis Velence

csinos tárgyak közti szelence

nem is szelence üveges erkély

ahol az életünk keresztben elfér

nem is csak erkély szomorú szekrény

ahol a titkok kész élete eltér

álmai gyermek lánynak fiúnak

átvezet rajta a Sóhajok Hídja

áttipeg rajta a Márta Clarissa

ha szíve ördöge másika hívja

nem híd az légbeli álomi örvény

szerelem áhítat isteni tört fény

nem is csak erkély százlukú szekrény

nem is csak isteni drága szelence

nem is vízen nőtt árva Velence

igazi délszaki Velence lenne

hogyha az ember szépen szeretne

mindig nevetve szeretve zengne

mint a Velence hírű szelence.

Te régi századok lelence.

Azúr, aranyló, mély medence.

Gyémántokkal rakott szelence.

Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e,

Velence?

 

 

Jékely Zoltán A velencei noteszből 1939

 

Poétád szerettem volna lenni,

úgy megejtett százezer csodád –

Időm lejárt, tovább kell este menni.

Halottként visz fekete gondolád.

 

         *

Velence, Velence,

tengerek lelence,

emléked szivemben

gyönyörű szelence.