Hosszú utakról sokszor ábrándoztam gyermekkoromban. Vágyteli szemekkel nézem a kék hegyláncot s gondolám: ott túl szerencse vár reád; képzelék tengert teli sziklákkal s vészekkel, s közepette egy szigetet, hol hajómat kikötve boldog leszek; álmodám más szebb hazákról távol éghajlat alatt, hol az ég tisztább, a nap melegebb, a tájakat tél nem fosztja meg virágjaiktól s a szív nem ismer bánatot. Igazam vala, mikor ezt képzelém; túl a hegyláncokon, a tengeren túl, s más éghajlat alatt, hová csak utam vezethetett, öröm várt volna rám mindenütt. E szép földön öröm tanyája minden hely, hol lelkünk csendjét emlékek nem háborítják. Most utaztam. Előttem a messze világ nyitva áll, s mit találtam? Oh mi boldogok volnánk, ha a valót kicserélhetnők azon érzeménnyel, mellyel reményeink korában feléje tekinténk, vagy inkább ha nem látnók vágyainkat teljesülve soha. Szerencsétlen egy játék az élet, miben a kártya, melyre addig vártunk, végre mindég kijő, de csak akkor, ha reá már nem teszünk s vele nyernünk nem lehet.

Olaszországba menénk. Ki nem ismeri Itália szépségét? Neve maga már vágyakat gerjeszt; az ég kékebben borul ez áldott határok fölött; illatozva virágzik a mező; a zöld olajfa elvénül, s csak órákig ismeré a telet. Isten megáldá e hazát. Ha az Alpokról lejősz, langy szellők lebegnek elédbe, s míg szemed, a lezúgó hegyfolyót követve, a zöld rónára tekint, nem ismert vágy tölti lelkedet; sietni akarnál te is ez áldott határok felé, s zajongni örömödben, mint a hegyfolyó, hogy e földre értél. Itáliában vagy, ott, hol két ezred dicsőségének emlékei állanak, hol a művészet felhalmozá kincseit, hol a nyelv dallá, az élet egy bájló álommá válik; azon földön állsz, melyről mint gyermek ábrándozál, melynek nevénél ifjú szíved egykor fölhevült: tekints körül s éldelj. - Éldelj, ha e romok között a hajdankor nagyszerűsége emelkedik lelked előtt s nem a gondolat, hogy ennyi elmúlhatott; ha a fényes palota előtt álmaidat a koldus rimánkodó kérelmei nem rontják meg - éldelj, ha tudsz, én csak szomorú érzeményeket találtam.

Láttam Velencét. Még áll e város, dicső még romladása között; századok űzték fölötte hatalmukat, de ő szép marad, mint a nap, mely ragyogva áll a tenger fölött akkor is, midőn alkonyodik s fényt hagy maga után. A tenger habozva környezi palotáit, alapját vészek csapdossák, de az emberi mű fennáll, s az ember emelkedve érzi, hogy hatalma az elemek harcaival dacolni tud; de vajjon nem érzi-e ugyanakkor szívünk, mi gyenge önszenvedélyei ellen? A paloták állnak, de lakóik elköltöztek; a csatornák megmaradtak, de csak itt ott szakítják félbe egyes evezőütések a bús csendet; szent Márk piaca körül még magasan állnak a hajdani respublica építményei, de a nép hiányzik, hiányzik a diadalmi öröm, mellyel a győzelmes doge egykor itt fogadtatott, s a magas érzemény, mellyel a hajdani velencei e földet tapodva honn érzé magát, s mégis a világ legdicsőbb helyén. Minek csak elemek ellen kelle küzködni - fennáll; mi az emberek szenvedélyeivel vítt, szétromlott; a város túlélte népét. - Szomorú egy látvány ez; s az ember, ki egy sír mellett nem mehet el a nélkül, hogy felsóhajtva nemünk mulékonyságára ne emlékeznék: itt, hol egy nemzet ravatala fölött áll, joggal szomorkodhatik el annyi ivadék, egy több mint ezredes dicsőség süllyedő emléke fölött; hol mindazon külső pompa, mely körülötte áll, mindazon fény, mely első pillanatban képzetét megragadá, csak arra intik, mi nagy halott fekszik előtte.

De talán az vigasztalja lelkedet, hogy egy nagy nemzet nyomdokain jársz; hogy e hallgató falak között egykor a szabadság lelkesítő szavai hangozának, s hogy e nép, mely most szánakozásodat gerjeszti, csak mióta hazáját veszté, süllyedett annyira. Szép, habár romok fölött, visszatekinteni egy nagy multra; s bármi szomorú érzemények töltsék lelkedet e világ szétbomlott nagyságai között, a gondolat, hogy legalább egykor fennálltak, elfelejti a bánatot. Minden, mit emberek nagyot tettek, neked nem idegen: elődeid dicső tetteiben érzed önhivatásodat, s míg egy erősebb ivadékhoz föltekintesz, szíved emelkedik. Oh de nem itt! E város süllyedő nagysága nem érdemli könnyeidet! mi itt elveszett, nagyszerű vala, de nem olyas, minek emlékénél emberi kebled emelkedhetnék. Vagy nem egy ezredes zsarnokság nyomdokait tapodják-e lábaid? nem azon hatalmas patriciátus palotái között jársz-e, mely magát büszkeségében királyok hasonlóinak vélé, míg a nép csak elnyomásából sejdíté, hogy fölötte vannak olyanok, kik magokat szabadoknak érzik s elég magasra állítottaknak, hogy alattvalóik panaszait megvethessék. Oh ne ámíttasd el magadat ezerszer ismétlett közmondások által; ne gondold, hogy, mert egy respublica romjain állsz, itt elveszett szabadság fölött kesereghetsz; s ha szívedet bánattal tölti az idegen lobogó, mely előtted áll, ha a dogepalotában csak önlépteid visszhangja szakasztja félbe a rémítő csendet, s a fejedelmi képek hosszú sorával a dicsőség, mely e falakat környékezé, bevégződött: akkor gondold, hogy fölötted az ónkamrák állnak, alattad a híres kutak, közeledben a fohászok hídja; s ha netalán egy könny lépett szemedbe, töröld le, mert egyiken állsz azon helyek közül, hol a szabadság szent nevében istentelen zsarnokság üzetett, hol a nép véréből termett babér csak egyesek homlokait fűzé körül; hol a haza egyeseknek lakoma vala, a népnek nem egyéb börtönnél - hogy egyiken állsz azon helyek közül, hol az idő kimondta ítéletét egy nép fölött, hol az örök igazság egy példát állíta fel, hogy minden ügyesség s fortély, minden anyagi hatalom, sbirrek s tizek tanácsa, s amit csak száz Macchiavel képzet kigondola, azon országot nem tarthatják fenn, melynek igazság nem az alapja.

Idők jöhetnek, hol, mint Byron mondá, e város tengeri nádként a sós habok közé, honnan eredett, visszasüllyed, s Velence egész dicsőségéből talán csak egy rege marad, melyet a halász alkonyatkor társainak elbeszél: hogy itt lenn a habok alatt egy város áll, melynek egykor hatalmas hercege vala, nagy népe s fényes palotái, s melyet Isten átkában elsüllyeszte. A nép hinni fogja a mesét, s lesznek, kik nagy ünnepeken a tenger mélyéből harangozást képzelnek hallani. - Mennyi nem tűnt el így a világról? hány név, mely századát felrázá, hangzott el, hány városból nem maradt egy kő? - Mint a fa, melyet századok felnövesztenek, ledől s rohadva elenyészik sarjadózó utódai alatt: úgy országok; míg végre sötét nyomuk is eltűnt s a világ történetéből egy rege maradt gyermekek számára, melyen a józan elmosolyodik.

II. kötet Harmadik rész XXXIX. (részlet)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.