1977-ben egy novemberi délután a Londra szállodában, ahol a „Másként gondolkodók biennáléja” jóvoltából tartózkodtam, felhívott Susan Sontag1, aki a Gritti-ben lakott, szintén a rendezvény vendégeként. „Joseph, mit csinálsz ma este?” – ,kérdezte.…

A Sóhajok hídjáról egy sebhelyes arcú, deres férfi bámulta a lagúna sekély vizét. – Most akár örökre is itt maradnék… – mondotta halkan, olyan csendesen, hogy talán maga is alig hallotta. Az a hang fátyolos és fáradt volt. A zárt ablakokon át búsan vergődött…

Hosszú utakról sokszor ábrándoztam gyermekkoromban. Vágyteli szemekkel nézem a kék hegyláncot s gondolám: ott túl szerencse vár reád; képzelék tengert teli sziklákkal s vészekkel, s közepette egy szigetet, hol hajómat kikötve boldog leszek; álmodám más szebb hazákról távol…

          Keresztes, hófalú tornácba fordulék be,a nyájas szerzetes vezette az utata toronyhoz, amely büszkén szökell a légbes Velence ujjaként az ég felé mutat.És ott hagyott magam, hol négy sarokkal égbekigyóz a deszkaléc s szorúl…