A szirénák délután fél hatkor szólaltak meg. Nem bombatámadást jeleztek, hanem azt, hogy néhány órán belül Velence teljesen víz alá kerül. A jelenség „acqua alta” néven ismeretes, és minden évben megismétlődik, rendszerint november első napjaiban, a halottak hetében, amikor a telihold egyszerre hat az afrikai eredetű meleg széllel, a sirokkóval. A légnyomás csökken, a vizek a lagúnában rekednek, és elárasztják a város utcáit.

Az állandó áradásveszély miatt az emeleti lakások háromszor, négyszer annyiba kerülnek, mint a földszintiek. Az én lakásom amellett, hogy földszinti, a város egyik legalacsonyabban fekvő részében található. Amikor meghallottam a szirénákat, a Rialto környékén jártam. Futva értem haza, és készülődni kezdtem. Először is combtőig érő gumicsizmát húztam, azután feltárcsáztam a Prefektúra árapályszolgálatát, ahol a telefonautomata közölte, hogy a tengerár egy méter negyven centiméteren fog tetőzni a tengerszinthez képest. Nem rekordmagasság – 1966-ban meghaladta a két métert –, mégis elég ahhoz, hogy a lakásom félméteres vízben álljon. Felszedtem a szőnyegeket, hangfalakat, elektromos hősugárzókat.

Azután fából barikádot építettem az ajtó elé, és a szoba közepére egy nagy teljesítményű vízszivattyút állítottam, amit egy héttel korábban szereztem be. A prospektus szerint az elszívó kapacitása százötven liter percenként.

Az ember nem is gondolná, hogy a víz nemcsak a csatornák felől árad. Feltör a vízlefolyókon, a járólapok között, a padló repedésein. Nálam a beszivárgás a konyhapadló vízelnyelőjénél kezdődött. Próbáltam rávenni a kutyámat, hogy üljön rá, de ellenkezett, inkább felheveredett az ágyra. Aztán a víz elkezdett beömleni a falak tövénél. Működésbe hoztam a vízszivattyút, és azt észleltem, hogy valamilyen meghibásodás következtében a felszívott víz felét felfele spriccolta a szoba közepén, mint egy Bernini-szökőkút. Számításaim szerint a víz ötpercenként egy centiméterrel emelkedett. Amikor elérte a mosógépet, kikezdte a motor drótjait, és végleg tönkretette. Négyszáz dollárnyi kár. Amikor a hűtőszekrényt is elérte – százötven dollár – rövidzárlatot idézett elő a főkapcsolónál és teljes sötétséget.

A tengervíz értelemszerűen sós. Mivel a csatornák nem egyebek, mint nyitott kanálisok – ez nagy előrelépésnek számított akkoriban, amikor kialakították őket –, sok minden úszkál benne. De el kell ismernem, hogy nem is bűzlik annyira. És hogy áttetsző. Amikor kinyitottam az ajtót, hogy kihasználjam az utcai világítást, egy vörös rák ötlött szemembe, amint egy döglött patkányt darabol fel ollóival. Egy zoológus megfékezhetetlen lelkesedésével figyelni kezdtem a rák finom mozdulatait egy széken ülve, amíg a víz apadni nem kezdett, négy óra múltán. Az jutott eszembe, hogy még Gauguin sem talált rákot ennyire közel a házához Tahiti paradicsomában.

A bejegyzés trackback címe:

https://irodalmivelence.blog.hu/api/trackback/id/tr531780051

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.