Moly Tamás: Karnevál (1921)

2010.02.14. 15:56

Egy francia nemes ifjú kalandja Velencében anno Domini 1788.
ELSŐ FEJEZET

melyben Gasdon d' Aubigny levelet ír haza az édesanyjának, Párizsba

Az "Arany békához" címzett jó hírű vendégfogadó emeleti szobájában - finoman megrajzolt ablaka idegennek furcsa zegzugos térre nyílik - gyertyavilág mellett az asztalnál ült, pergamen-lap fölé hajolva, ujjai között a fehér lúdtollal, a levél írója, gyors szeme végigsietett e most készült sorokon: 

Venezia la bella, Mardi gras, 1788.

Drága jó Anyám!

Magam is meglepve látom, hogy itt vagyok.

Ez úgy történt, hogy tegnapelőtt diáktársaim közül néhányan beszélni kezdtek a velencei karneválról, s amit mondottak, bizony nem hatott másképpen, mint zsibbasztó mese, mellyel felnőtt bódít hiszékeny gyermeket. S amint ezt hallgattam, mindenféle indulatok kezdtek dolgozni bennem, és mert Páduából ide könnyű az út, este hajóra ültem, hogy eljöjjek magam és megnézzem, mi igaz mindebből a most hallott, bosszantóan tarka meséből.

Tegnap óta vagyok csak itt, de máris kijelentem, hogy mindebből semmi sem igaz!

Mert a tegnapelőtt még hihetetlen mese ma már szegényes fakó hebegés. Tegnap este, már pihentem, lenn jártam a nagy téren, kis tereken, érdekes utcákon, ültem gondolában, ide-oda mentem néhány púpos hídon, és most olyan vagyok, mint a gyermek, ki szőröstül-bőröstül belekerül a legnagyszerűbb mesék forgatagába.

Képzelje el, drága jó Anyám, itt testet öltött mindaz, amit csakis kivételes lángelmék tudnak kigondolni izzó agyvelővel, ehhez mérten koldus és nyomorék az álom, mely pedig amikor lelkünkre száll, nagyszerű meglepetések dús egymásutánja.

Hol kezdjem? Hiszen még rendes levelet sem tudok írni, sietnem kell, mert soraimat szívességből viszi el Párizsba és juttatja kezéhez, melyet most nagyon szeretnék megcsókolni, Drága jó Anyám, egy úr, kivel az imént ismerkedtem meg s aki most indul s talán már a következő percben bekopog a levélért. Kábult is vagyok, mert még nem tudtam megszokni azt, hogy ragyogó paloták sorakoznak itt egymás mellett és az utcájuk nem kő, tégla vagy kavicsos föld, hanem a tenger sötétzöld vize - hiszen ez káprázat! Olyan, mintha varázsló húzta volna felszínre a tengerfenékről e mindenképpen gazdag palotákat, hogy elálmélkodjék rajta az ügyefogyott halandó. Érti, Drága jó Anyám, ez a város vizen épült, ne haragudjék reám és ne higgye, hogy tiszteletlen tréfát űzök mindig fölényes okosságával, és a palotái olyanok, mintha minden legapróbb részüket istenáldotta tündérkezek hozták volna létre! Mindenütt gazdagon pompázik az ötlet meg a gondolat. Mindegyik palota nékem egy-egy remekbe készült kincsőrző doboz, kazetta, mely magába rejti méltón csodás művészek tudását.

Nem láttam semmit belőlük, de tele vagyok az elragadtatás bódító érzéseivel. Értem, hogy ez itt a kincsek városa és hónapok kellenek, míg szorgalmas, mohó lélekkel magába szívhatná mindenféle szépségét a megittasodni tudó. De most nem lehet ezzel foglalkozni, amihez mégis nagy benső nyugalom kell, mert a városban lázasan lüktet a szertelen jókedv, kacagó indulattal vonja forgatagába az embert és nincsen, aki néki ellenállani tudna.

Mert most ez az eleven élet itt még csodásabb, mint amit művész-kezek építettek, festettek, kőbe faragtak, mert ez az eleven élet maga a szemkápráztató tarkaság. Az egész város - igaz, hogy nem nagy, de éppen azért érzem ezt oly erősen - nékem színpad, sok-sok ezer mulatságos, fel-felbukkanó és máris letűnő pompás színésszel. Mi nézők pedig, idegenek, kik tágra nyílt szemmel, bámész arccal, tátott szájjal s körüle félig bárgyú mosollyal járunk, ott mászkálunk szintén a színpadon, s a fogadós azt állítja, hogy ilyenkor vannak itt harmincezren is, valóban hatalmas tömeg, mi nézők, idegenek meg, úgy lehet, komédiások vagyunk a velencei számára, ügyetlenek az ő színpadán, de néki bizonyára mégis csak mulatság.

Az utcákon nyüzsög a maskara, álarcos, tarkaruhás figura. A jókedv muzsikál, dalol, kacag, s zengő lármája egybeszövődik, és lesz belőle egyetlen nagy zúgó melódia. Elfog a vágy, Drága jó Anyám, hogy ott üljek Ön mellett és meséljek, én, a világba kiküldött gyermek, hálás szívvel és buzgó ajakkal annak a legokosabb asszonynak, aki elküldött, hogy idegen világot lássak és ott tanuljak. Csak attól tartok, hogy majd otromba hazudozónak tartanak, aki esetlen tréfát űz látszatra hiszékeny hallgatójával.

Ma van a farsang utolsó napja. Éjfélkor, amikor a harangok megkondulnak, kilobban a vidámság, a kacagás elül, a dal elnémul, a muzsika elhal, és csak egy szó zúg majd végig a tarka örömök páratlanul díszes színpadán: Carne vae! Hús, Isten veled, amikor a test búcsúzik a mámorító földi örömöktől és a lélek riadtam bűnbánó lesz.

Szeretném teletömni ezt a levelemet mindazzal az apró, csillogó, kápráztató csodával, mellyel tegnap óta itt megtelt a lelkem, úgy hogy amikor Drága jó Anyám felbontja ezt a pergamen-lapot, feléje röppenjenek tarkán és ragyogón, mint tisztaegű, tikkasztó, pompás nyári nappalon illatot lehelő réten szerelmes pillangók játszadozó raja.

Holnap már visszautazom Páduába - de rossz így levelet írni, amikor végig az az érzésem, hogy most ebben a pillanatban kopog ajtómon a derék úriember, ki szívesen ajánlkozott arra, hogy ezt a pár sort elvigye Drága jó Anyámnak - és ha megnyugodott a város itt, meg az én lelkem is e nagyszerű farsang után, újra eljövök és megnézem apróra mindazt, amit nagy művészek áldott keze...

De most igazán kopog!

Drága jó Anyám kezét csókolja

szerető fia

Gaston d'Aubigny

(részlet a regényből)

A bejegyzés trackback címe:

https://irodalmivelence.blog.hu/api/trackback/id/tr391757506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.