VISSZAFELÉ AZÉRT MÁR NEM EGÉSZEN UGYANAZ

(...)

Végre kint úsztunk aztán megint a Nagy Csatornán.
Ott volt megint a paloták sora, csak valamivel tompább ragyogásban, mint az első napon, kissé fátyolos volt az ég; de látszik már az a bizonyos terecske, ott van, csak így a beugróban, maga azért nem látszik még az Accademia.
Egy inkább világospiros, vastag kötésű pulóver, szabadon hagyva a nyakát kereken, cicás, bájos és megható, rásimul szorosan a törzsére, derekára, rövid kis pulóver, karjaira, kis kebleire; egyetlen egyszer megcsókoltam a száját, erőszakkal kvázi, a Statisztika lépcsőin, lopott csók, lehetne mondani, és akkor mindjárt szakított is velem.
Rohanvást szállok ki, félrelökve szinte a ráérős turista hölgyeket. Elvesztettem már kissé a fejem, tagadhatatlan; szaladok a bejárat felé. Emlékszem megnéztem a zsebemből az órát, Uhlarszkyét, még csak fél tizenkettőt mutatott, hátranéztem, Fanny is jött mögöttem.
Pénztárablaknál fölmutattam a két carte libre-t. Akkor ért utol Fanny. És odasúgott valamit, ő is olyan kapkodva beszélt:
– Csak tizenkettőig vannak nyitva – mondta.
A bejárathoz visszafutottam; néztem a kiírást.
Ott állt világosan, hogy 14 óráig.
Annyira elfogott a düh, Fannyra akkor annyira megharagudtam, éreztem, most rá se tudok nézni.
Kezébe nyomtam a belépőjét.
– Csinálj amit akarsz, engem itt ne bolondíts.
Nemigen értettem, de nem is érdekelt mit hebeg, hát 14, nem az a dél?, ilyesmiket, érted, mint máskor is ha „megzavarodik”; éreztem a sértődés mint száll le szívembe, gyomromba, tagjaim hidegebbek, mint máskor.
De most Fanny is megneheztelt, élesebben válaszolgatott. Annyira összevissza ment minden hirtelen, miközben csak úgy áradt kifelé-befelé az a rengeteg sok ember, rettenetesen összevesztünk, félszavakkal: és úgy mentünk be a képtárba, Fanny ment erre, én meg mentem arra.
Fanny mindjárt eltévedt, az alagsori raktárakba vetődött, ahol a másodrendű képeket őrzik, én viszont a kellő irányban, keserű koncentrációban képről képre haladtam, semmit sem ért az egész.
Ahhoz a korai Pieróhoz érkeztem aztán; és akkor mindjárt elindultam visszafele a termeken át. Elég hamar megtaláltuk egymást, kisvártatva Fanny is ott közeledett szintén imbolyogva szemben.
Ugyanezt játsszuk majd el évekkel később Londonban is, a National Galleryben, amikor volt viszont Claudia Pontival az a dolog, egy rendes viszony, érted, nemcsak ilyen holdbéli álmodozás; akkor is a Piero della Francesca képei előtt futottunk össze újra, Fanny akkor is az alagsori festményeket fedezte fel. A kierkegaard-i „Wiederholung” kérdésére, van-e ismétlés, nincs-e, ezek szerint akkor ez volna a válasz, Pieróval kapcsolatban, általában véve, volt. – Hol, merre jársz te – mondtam most Fannynak, és akkor már csak Arezzo freskóira gondoltunk mind a ketten –, gyere csak, itt is van egy képe; egészen kicsiny, de azért, ha úgy nézed, égi-földi színeivel A Szent kereszt megtalálása, a Sába királynője már ebben is benne van.
Na és ami viszont itt a fő dolog volt, Gentile Bellini festményei elé már együtt érkeztünk oda.

Én gyakran gondoltam arra, a képek, az a mennyország. Nem az üdvösség persze, az meglehet, nem is az Ég, titkos rendelkezéseivel, és pláne nem a megvilágosodás, a szabadulás, de a mennyország, mindenesetre. És ember műve ez is, emberé is, akárcsak az a rettenetes sok rossz, ami szintén ember által jött a világra, hát be kell azért számítani ezt is. Ne csak a rosszat lássuk, lássuk a jót is.
Gentile Bellini ezeket a jókora nagy képeit, Körmenet a velencei Szent Márk téren, A Szent Kereszt feltalálása stb. a város hivatalos festőjeként készítette, s úgy tartják számon őket mint legérettebb műveit, l. Műv. Lex. 1965. De én még ilyet nem láttam soha életemben, még hozzájuk hasonlót sem sehol, mint amilyenek ezek a festmények voltak legalábbis akkor, tizenkettő és kettő között, ezerkilencszázhetvenötben, mert Velencében azért nem zárnak félórával előbb már; és csudálkoztam módfelett, hogy-hogy nem mondta senki sem a sok Itáliát járt ismerős közül, ezeket a képeket mindenképpen meg kell tekintenünk.
Velencei veduták, apró alakokkal. A Szent Kereszt más téma, mint a Pieróé, az arezzói freskón; más téma, más kereszt: egy pap úszik a csatorna vizében, pirinyó jelenés a mindenféle egyebek közt, olyan az egész még leginkább mint valami delfinmutatvány, nézőkkel: a felsőteste meredeken kiemelkedik, kezében már ott az a másféle kis kereszt.
– Most gyere ide – mondtam Fannynak –, hajolj ide egész közel, most dugd ide a hegyes kis orrodat; ne félj, nem fog jajveszékelésbe az őr, nem kezd majd szidalmazni, mint egy tébolyult, nem fog figyelmeztetni sem vagy mindenesetre figyelni kezdeni, Itáliában vagyunk még, nézd e színeket, a technika a lényeg, az érthetetlen ezeket hogyan hordta fel.
– E festésmód sem nem pasztózus – mondtam –, sem nem akvarellszerű, ami így mondjuk temperában lehetséges volna szintén, hanem oly vékony alig van, mégis száraz, és ez az, amit nem érek fel ésszel.
– Nézd csak – mutattam – itt e piros, itt e kék s zöld négyzetcentimétert, az őr nem törődik velünk, felőle akár el is vihetnénk az egészet.
Fanny csak ámul-bámul, egy ilyen óriási képet, ezt hogy vigyük ki innét, nem hogy mi ketten nem, hatan-nyolcan se tudnánk elhordozni tán.
– Ez mintha csak úgy volna rádörgölve krétával vagy színesceruzával, csak lepkeszárnyak hímpora ily száraz könnyű semmi, pontról pontra, minuciózusan, ekkorka kis lapokban, látod itt, mint a kisujjam körme vagy annak is a fele, egymást félig takaró rétegekben; mint itt e kék e zöld alól elődereng, középkék középzöld alól, vagy kis pontokra törve ragyog ez a sárga, mely citromsárga inkább, csak bal alsó sarka narancsba hajlik, és ez sem több, mint csak egy négyzetcentiméter. Én már csak azt csudálom, hogy a régi képek itt vannak még velünk, nem érdemli már őket az emberiség; s pedig ez nem olyan kép valaki késsel nekiugrik, mert fintorogna és nevetne rajtunk, vagy szembejövő vonulása éjjel fegyvereseknek valamely túl nagy és viszonylag már modern misztériumot idéz, inkább hogy megnyugtatóan reprezentatív, kelet-nyugati összkép. A San Marco, kupoláival; dózsepalota, körmenetek, horizontális sávokban egymás alatt-felett. És akkor elképzelem Gentilét, amint egész álló nap így színezget, erre nagyon oda kellett figyelni végig, ismerni a részleteket, mi hogyan van, érted, annyi mindent. Az egész felület jókora nagy voltából és a millió apró részletből (egymásra vonatkoztatva mind) jön létre ez az összhatás, s ha kérded h. mégis milyen? hát józan, azt kell mondanom.

(részlet a regényből)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.