Amint kóválygó fejem kissé kitisztult, nem győztem csodálkozni, hogyan is tulajdoníthattam Miss Bordereau gyűrött papírfoszlányainak akkora jelentőséget; hovatovább már a gondolat is gyűlöletessé vált előttem, és éppúgy haragudtam a vén boszorkára, akit babonás rajongása visszatartott az írások megsemmisítésétől, akárcsak jómagamra, amiért sorsukra vonatkozólag terveket szőttem, s fölöslegesen túlköltekeztem. Nem emlékszem már, mit csináltam, hova mentem a Lídóról, és mely órában, mennyire csillapodva indultam vissza csónakomhoz. Csak azt tudtam, hogy késő délután, amikor a levegő alkonypírban izzott, a Szent János és Pál-templom előtt álltam, feltekintve a rettenthetetlen condottiere, Bartolommeo Colleoni szögletes állú, apró kis arcára, aki oly keményen üli meg óriás bronzlovát odafenn, a magas piedesztálon, ahová a velenceiek hálája emelte. Utolérhetetlen alkotás, a világon a leggyönyörűbb lovasszobor, hacsak a Marcus Aureliusé nem szebb, aki a római Capitolium előtt pillant le kegyesen paripája hátáról; most azonban nem gondoltam erre, csak bámultam tétován a győztes kapitányt, mintha ajkáról valami kinyilatkoztatást várnék. Marcona vonásai ilyenkor, a nyugati ég bíbor fényétől, élettel telnek meg, csodálatosan egyéniek. De ő makacsul elnézett fejem fölött, a távolba: nézte a vörös naplementét, amely egy újabb nap végét jelezte - századokon át hányszor láthatta ugyanígy alámerülni a lagunába! - és ha ütközeteken, hadicseleken merengett, azok egészen másfajták voltak, mint amilyenről én regélhettem volna. Nekem ő nem lehet vezérem, ha mégoly nagy bámulattal nézek is fel reá.

 

 

Azután - vagy ez még előbb történt? - egy óra hosszat bolyongtam a keskeny csatornák útvesztőjében, és gondolásom, aki még sosem látott ilyen nyugtalannak, ennyire határozatlannak, egyik ámulatból a másikba esett; ki nem tudott húzni belőlem egyéb utasítást, mint: "Vigyen akárhová, amerre jólesik, végig a városon!" Emlékeztetett, hogy nem ebédeltem, és tiszteletteljesen kifejezte reményét: talán korábban fogok vacsorázni. Napközben, mikor ki-kiszálltam a csónakból és összevissza kóboroltam, esetenként elég szabad ideje volt, most tehát nem kellett tekintettel lennem rá, és közöltem vele, hogy a változatosság kedvéért ma nem nyúlok ételhez. Szegény Tita kisasszony nem túlzottan kecsegtető ajánlatának köszönhettem, hogy elment az étvágyam. Nem tudom, miért, de ezúttal különösképpen megkapott a közvetlenségnek, családiasságnak, testvériességnek az a sajátságos légköre, amely Velence jellegzetes arculatát felerészben megadja. Forgalmas utcák, járművek, kerékdübörgés, vadul trappoló lovak híján, a kanyargó kis sikátorokkal, ahol tarka embertömeg hullámzik, és mint bérházak folyosóin, száll a hang ablaktól ablakig, ahol a léptek kígyóvonala mintha bútorokat kerülgetne, és a cipők sose kopnak el, a város hatalmas, közös lakószobához hasonlít: A legdíszesebb szöglete a Piazza San Marco, a sok-sok palotának és templomnak pedig a pihentető kerevetek, a roskadásig megrakott, vendégváró asztalok, a térkitöltő díszítések szerepe jut. Ám, ez a színpompás, népes lakhely, meghitt, ismerős zsibongásával valahogy színházra is emlékeztet, a hidak mintha színészek lépte alatt konganának, akik rendezetlen, szórványos menetben tipegnek végig a part menti keskeny gyalogjárókon. A gondolázó szemében a járda, amely helyenként a csatornákat szegélyezi, színpaddá lép elő - a látószög ugyanaz -, és a velencei szereplők, amint az ütött-kopott díszletek: komédiába illő házacskáik előtt sürögnek-forognak, végtelenül népes színtársulat tagjainak tűnnek.

 

A részleteket Udvarhelyi Hanna fordította

A bejegyzés trackback címe:

https://irodalmivelence.blog.hu/api/trackback/id/tr691708776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.