VELENCE ÉS A TENGER

Velence alapvetően különbözik azoktól a városoktól, amelyek azzal kérkednek, hogy hasonlítanak hozzá, mint például Stockholm vagy Amszterdam. Az együttemlegetés már-már közhelyes, de érvényessége csupán a díszletekre szorítkozik. Az észak „Velencéi” biztonságos világvárosok, szilárd talajra épültek, amit az olaszok terra ferma-nak neveznek, csupa bizonyosságot hordoznak lelkükben, soha nem szálltak szembe a tengerrel, nem vállalták az elrugaszkodott szenvedély kockázatát, számukra a vízi útvonalak nem jelentenek egyebet, mint városépítői fényűzést, kereskedőknek szóló kedvezniakarást. Velence viszont Narcissus örömével és szomorúságával szemléli vízi tükörképét. Talán a tenger eleinte a kollektív narcisszizmus állapotába ringatta, amelybe még semmiféle veszély előérzete sem vegyült, de hát a régi mítosz is akkor válik tragikussá, amikor Narcissus egyre csak nézi magát a víz tükrében. Velence csatornák nélkül nemcsak egy utcák nélküli város volna, hanem teljes egészében értelmét vesztené. Itt a tenger a város létezésének feltétele és ugyanakkor tagadása is. Valami óvatosságra inti érzékeinket, de ugyanakkor el is bűvöli, az embernek az a furcsa érzése támad, hogy egy tévedés belsejében sétál, vagy egy cölöpökön nyugvó képzelet-játék fenséges palotái között, amelyeket úgy építettek, hogy a vízben visszaverődjenek, és amelyeknek falai a korhadó fa foszforeszkáló derengésébe öltöznek éjszakára. Építői a város tükörképét is kigondolták, árnyakból összeálló mását, mely a csatornák vizén imbolyog, miközben a velencei idő hol iramlik, hol meg szunyókál. Ezekben a hullámzó tükrökben minden újból megszületik. És miközben a rakpartok Velencéje kissé szomorkás kommersz-mosollyal fogadja vendégeit, a mélyben rejtőző város a dicsőséges időkről álmodik, amikor kevély tengeri nagyhatalom volt, és évente ünnepelte „eljegyzését a tengerrel”, ami a hajós egyeduralom színpadias metaforája volt, gondolák felvonulása közepette, harangzúgásban mondta ki a bíborpalástba öltözött dózse a gyűrű tengerbe dobásának szertartásos mondatát: „Desponsamus te, Mare, in signum veri perpetuique domini”; e mondatot, mely Voltaire rosszmájú megjegyzését váltotta ki,miszerint a dózse jegyessége a tengerrel csak félig volt érvényes, mivel hiányzott a mátka beleegyezése. A cölöpök láthatatlan erdejére ráépülten Velence kezdetben nem volt abszurd város. Mert megvolt még büszkesége, és senki nem gondolt e vízre épült paloták romlására.Minden tévedés valamilyen kizárásból ered, mondta Pascal. Mostanra a lagúnában bekövetkező lassú hajótörés veszélye, gondolom, elhárult, de a büszkeség, amelyből a város született, immár megtört. Jól állna ezeknek az elárvult falaknak valamilyen kúszónövény, lila orgia, amilyent Algerben láttam egyik nyáron, fehér kerítéseken végigfutó lila lángolás, agresszív és majdnem buja, forró női öleléshez hasonló; virágok, amelyek olyan helyeken nőnek, amelyek nem maradhatnak annyira közömbösek az ember számára, mint például Svájc, az érzelmileg is semleges ország; Velencében viszont mindenből a lényeg marad meg, a kő és a víz. Mit is jelent igazából velenceinek lenni? Azt jelenthetné, hogy az ember alszik, eszik, dolgozik, egy múzeumban foglalatoskodik, ha a víz nem lenne e kétéltű város vére, és Velence nem szenvedne a múltjától, az emlékektől ugyanannyira, mint a hullámveréstől. Az egész városban nyilván nem létezik egyetlen autó sem. Még a biciklik használata is tiltott.

Lovai is csak a Lüsziposz által mintázott bronzlovak, amelyek végre a Szent Márk bazilika főkapuja fölött pihennek hosszú és mozgalmas kalandozások után: Néró diadalívét kellett volna díszíteniük; Nagy Konstantin császár parancsára Bizáncba vitték, és Dandolo dózse hozatta őket Velencébe; Napóleon Franciaországba küldte, és Velence csak később kapta vissza őket. Most fentről néznek a turisták nyüzsgésére, és csak akkor kalandoznak tovább, amikor leszáll a köd. A velencei köd, amelyről Oscar Wilde némi fanyarsággal mondaná, hogy egyesekre búbánatot hoz, másokra influenzát.


Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam,
valaha régesrég egy másik bús magyar,
méltóbb költő mint én, és hős mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!

Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a rosszban
fogyhatlan a világ s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza a földről, hol bármi sorsban
élni és halni kell; mely ápol s eltakar.

Ezt mind nem tudta még s árva honára gondolt,
s döngött csizmája a márványon s lelke tombolt,
látván sok harci jelt ős ívek oldalán.

Alkonyfelhő borult lagunára, piarcra,
felhőn az angyalok készültek már a harcra,
melyre a holtakat felkölté Alderán.

A szirénák délután fél hatkor szólaltak meg. Nem bombatámadást jeleztek, hanem azt, hogy néhány órán belül Velence teljesen víz alá kerül. A jelenség „acqua alta” néven ismeretes, és minden évben megismétlődik, rendszerint november első napjaiban, a halottak hetében, amikor a telihold egyszerre hat az afrikai eredetű meleg széllel, a sirokkóval. A légnyomás csökken, a vizek a lagúnában rekednek, és elárasztják a város utcáit.

Az állandó áradásveszély miatt az emeleti lakások háromszor, négyszer annyiba kerülnek, mint a földszintiek. Az én lakásom amellett, hogy földszinti, a város egyik legalacsonyabban fekvő részében található. Amikor meghallottam a szirénákat, a Rialto környékén jártam. Futva értem haza, és készülődni kezdtem. Először is combtőig érő gumicsizmát húztam, azután feltárcsáztam a Prefektúra árapályszolgálatát, ahol a telefonautomata közölte, hogy a tengerár egy méter negyven centiméteren fog tetőzni a tengerszinthez képest. Nem rekordmagasság – 1966-ban meghaladta a két métert –, mégis elég ahhoz, hogy a lakásom félméteres vízben álljon. Felszedtem a szőnyegeket, hangfalakat, elektromos hősugárzókat.

Azután fából barikádot építettem az ajtó elé, és a szoba közepére egy nagy teljesítményű vízszivattyút állítottam, amit egy héttel korábban szereztem be. A prospektus szerint az elszívó kapacitása százötven liter percenként.

Ágyam szent volt nekem, akár az oltár,
mert ott fogadtalak ölembe téged,
s testünk nyomát őrzi örökre most már.
De nincs álmom s örömem benne: éget,
hisz éjjel, nappal sírok – omló könnyem
kimos belőlem minden büszkeséget.

(részlet Képes Géza fordításából)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Isola San Lazzaro
A sziget gazdag, harmonikus és boldog. A boldogságát nem azzal a kinccsel kell mérni, amely elönti a gyepeit és az ódon márványát. Ez igazságtalanság lenne. A sziget mindig boldog, önmagában is. Ha az értékeit lajstromozod, inventáriumot állítasz össze a műkincseiről, a képeiről, a porcelánjairól, akkor csak annyit tudsz meg, minthogyha leméred a jegygyűrűt az aranyműves mérlegén. A gyűrűt nem lehet lemérni. Egészen és teljesen csak az aranymasszát mérheted le, de ami azon kívül van, ami súlyosabb, mint az arany, ami energiákat gyűjt és tetteket, életeket határoz, az nem hagy nyomot a legfinomabb műszeren sem, s nem is ad fogalmat a gyűrűről, az igazi értékéről, a jelkép erejéről, csak az aranyvázáról. Mert a gyűrű önmagába fut vissza, magába zárja a geometriai végtelent, s az érzések végtelenségét is. Nagyon hasonlatos hozzá a sziget, ez a sziget is, amelyet minden oldalról a tenger zár körül. Meg van szűkítve a tér extenzitásban, de az intenzitása annál inkább növekszik. Határvonala önmagába kulcsolódik. Távol innen hosszú, egyenes utak futnak, országutak kígyóznak városok és múló célok felé. De a sziget útjai visszatérők. A sziget a végtelenség jegygyűrűje. Akik rajta élnek, azok nem tágítják, de mélyítik az ismereteiket, az érzéseik cifrája levedlik, a szemek tüze megalvad, egyenletesen izzó tűztóvá állapodik, az egyéniség pedig napról napra határozottabbá válik. Nyájas szerzetesarcokat látni itt: mindegyik arc egy sziget. A zaklatott lélek, a hosszú, egyenes, mindig előrehaladó országutakon kóválygó szellem megpihen egy arc békéjén, leszáll reá, mint a szigetre a madár. A magányosság keménnyé kovácsolta a szerzeteseket. Ezt a szigetet a tenger, a mi agyunk számára a nagyság mértéke és végtelenség jelképe, a víz jegyzene el az örökkévalósággal.
süti beállítások módosítása