E jelenség vizsgálata újabb dimenziót nyer azáltal, ha irodalmi művekben megjelenő, a valóságos városoktól ugyan nem független, de mégiscsak a médium (nyelv) és az irodalmi hagyomány adta kereketeken belül megképződő-felépülő autonóm irodalmi városokra összpontosítunk. A város és szöveg közt tételezett analógia itt hatványozottan érvényes, hisz a dinamikus, pulzáló hálóként vagy mozgásban lévő - szűkülő és táguló mezőként megtapasztalt város (Daniela Hodrová: ,,A város szövege mint háló és mező", Èeská literatura 2004/4, 545-553.) egy olyan közegben jelenik meg (textualitás), amely nagyon is hasonló tulajdonságokkal bír. Az alábbiakban is ilyen urbánus szövegekről esik szó. Az irodalmi Velence megjelenési formáit vizsgálom két esszé és két regény elemzésén keresztül. Nem törekszem az ,,objektum" kimerítő jellemzésére, inkább csak néhány markáns vonását igyekszem megragadni.
Gondolatmenetem kiindulópontját Hévizi Ottó ,,Látáspróba - Velence" című esszéje képezi (Határ 1994/1, 5-12.). Az írás egy filozófiai meditáció formáját ölti, melyet a város látványa inspirál. Fontos szerepet kap tehát a nézés, a tekintet mozgása, s ezzel egy időben a megismerés, a értelemképzés és a szimbólumalkotás folyamata. ,,Az értelem kedvét leli Velencében, még ha fanyalog is, mert az szüntelenül jelent neki valamit - mintha állandóan a kezére játszana". A szerző szerint Velence egy olyan város, amelyet ,,a jóisten is szimbólumnak teremtett." A kulturális és az irodalmi emlékezet annyiféle értelemösszefüggésben fürösztötte meg, hogy a túldeterminációnak köszönhetően már-már üres jellé változott. Mint írja, Velence, szegény, ,,agyba-főbe van szimbolizálva"; egy ,,önnön szimbolikusságával megvert város". E tény azonban - mely az irodalmi Velence első meghatározó vonásának tekinthető - nem kell, hogy eltántorítson bennünket konkrét jelentéseinek vizsgálatától. Épp ellenkezőleg: Velence irodalma, illetve az irodalom Velencéje gazdag forrás a városok szemiotikájával vagy antropológiájával foglalkozó kutatók számára.
A második példám Jeanette Winterson A szenvedély című regénye (Budapest, Európa 1998, fordította: Lengyel Éva). A mű a kortárs angol próza mágikus realista vonulatához tartozik (G.Swift, S.Rushdie, A. Carter). Olyan írásmód jellemzi tehát, ahol a fantasztikus-csodás elem és a köznapi történés természetes módon járja át egymást, ahol a történetileg hiteles és a fiktív esemény, a szent és a profán szférája, a szószerinti és a figuratív jelentés közti határ viszonylagossá válik.
,,Napóleon olyan szenvedélyesen szerette a csirkét, hogy szakácsainak a nap huszonnégy órájában rendelkezésére kellett állniuk". Ez a nyitómondat rögtön beleránt bennünket abba a sajátos téridőbe, ahol a történelem hagyományosan heroikus módon tárgyalt ,,nagy eseményei" és ,,nagy alakjai" egy (hét)köznapi nézőpont kicsinyítő, leleplező perspektívájából kerülnek elbeszélésre. A császár ,,csirkefelelős" szakácsa szempontjából kísérhetjük végig a Grande Armée dicsőséges hódító útját és bukását. Henri bálványozza Napóleont, s ez bírja rá arra, hogy kamaszként beálljon Európa-szerte híres seregébe. Naplószerű bejegyzéseiből egy olyan belső átalakulás, szellemi érés folyamatrajza olvasható ki, melyben a szenvedélyes rajongás fokozatosan alakul át megkeseredett gyűlöletté: ,,Ő csak látta, mit mi éreztünk. Veszteségeinkről csak papír felett elmélkedett. Neki volt sátra és élelme, de mi meghaltunk". A fagyoskodó újoncokkal kapcsolatban jegyzi meg keserű iróniával: ,,Fehérek vagyunk, piros az orrunk, kék az ujjunk. A trikolór."
A regény másik főszereplője egy velencei csónakos lánya, Villanelle, akinek lábujjai között úszóhártya nőtt, ezért képes járni a vízen. Őt másféle szenvedély fűti. Egyrészt a szerencsejáték szenvedélye (egy kaszinóban dolgozik krupiéként), másrészt egy velencei műgyűjtő felesége iránti érzéki szenvedély. A kezdetben egymástól elkülönülten futó két cselekményszál nagyjából a regény közepén, a franciák számára csúfos moszkvai hadjárat egy kiélezett jelenetében váratlanul összeér, s ezek után már szétbogozhatatlanul szövődik tovább - Velence irányába.
A lagúnák városa a regény harmadik főszereplőjének tekinthető. Velence egy olyan élő, dinamikus városként mutatkozik meg, ahol ,,mindig minden változik"; leginkább egy mozgó labirintusra emlékeztet, ahol ,,az utcák és az arcok egyformának tűnnek, de nem azok", ahol az ember indulhat ugyanonnan és érkezhet ugyanoda nap mint nap, de ,,az útvonal sosem lesz ugyanaz". Tünékeny város; az idegen itt nem veszi hasznát térképeknek. ,,Ez a város leplekbe burkolja magát. Csatornák mögött újabb csatornák rejtőznek, sikátorok szelik át az utat, aztán cikcakkban mennek tovább, úgyhogy bármit csinálsz is, életed végéig nem fogod tudni, hol jársz. Lehet, hogy már behunyt szemmel is megtalálod mind a tereket, és el tudsz menni a Rialtótól a Gettóig és ki a lagúnába, még mindig lesznek helyek, amiket soha nem találsz meg, és ha mégis megtalálod őket, lehet, hogy soha nem jutsz vissza a Szent Márkhoz. Ha valahova menni akarsz, mindig bőven hagyj időt, és készülj fel rá, hogy más úton jutsz oda, vagy hogy valami tervbe nem is vettet csinálsz, ha már úgyis arra jársz" - tanácsolja Villanelle Henrinek (137.). Itt még Napóleonnak sem sikerült rendet teremtenie. A napi meglepetésekre, az újabb és újabb kis kalandokra, a folytonos megújulásra áhítozó kószálók (flâneur) számára viszont ideális terep.
Velence a bizonytalanságok s legfőként a titkok városa, olyan titkoké, melyek nyitját sokszor ,,csak a halottak tudják" (142.). Jellemzően egy nyitott, befogadó város, lakosai a legkülönbözőbb náció tagjai, a dúsgazdag itáliai kereskedőktől a pénztelen közép-európai kalandorokig mindenki megtalálható itt, s mindenki egyaránt maszkot visel. Még az őrültek és a rögeszmés álmodozók is, akikből szintén nincs hiány. ,,Ez az álarcok városa. Ami ma vagy, nem zárja ki, hogy holnap más legyél. Itt szabadon felfedezheted magad, és ha gazdag vagy eszes vagy, senki nem fogja utadat állni. Ez a város pénzre és szellemre épült, itt mindkettőt becsülik, s a kettőnek nem kell együtt járnia." (180.) Ha valaki egyszer megérkezett ide, nehezen vagy egyáltalán nem tud szabadulni a város mágikus hatalmától, azúrkék égboltjától, nyirkos falaitól, baljóslatúan sötét és átláthatatlan sikátoraitól, szövevényes csatornajárataitól. Az emberek nagy részét a pénz és a szerelem szenvedélye vonzza ide, s tartja is itt őket nemegyszer örökre.
És pontosan ez a regény tematikus fókusza. A szenvedély, amely egy sokoldalú, ambivalens érzés, tudatállapot, felemelő, de egyben végzetes alkati sajátosság. Ez mozgatja a mű szereplőit is, a legyőzhetetlen, sóvár testi vágyból és a lelki vonzódásból összeálló szerelmi szenvedély, a kudarccal, a halállal kacérkodó, de az életbe mégis görcsösen kapaszkodó játékos szenvedélye, a korlátlan hatalom illúziójával csábító tekintély iránti szenvedély, valamint a vallási eksztázis gyakran önkívületi lobogása. A szenvedély önmagában megfoghatatlan, olvassuk, mindig valami között helyezkedik el. A ,,félelem és a nemiség", a ,,szerelem és a kétségbeesés" - valahol az ,,Isten és az Ördög" között bújik meg. A vele való játszadozás veszélyes, mert nem tartható kordában, csakhamar már nem tudunk parancsolni neki, s a rabszolgái leszünk.
Velence visszatérő tér Szerb Antal esszéiben és szépirodalmi munkáiban. Az a város, amelyet - teljes mértékben meg nem indokolható módon - a legközelebb érez magához. Giovanni Comisso Velencei kémek című gyűjteményéhez írt előszavában úgy jellemzi Velencét, mint egy átlátható, az intimitás tereit megszüntető várost: ,,...ablakodból pontosan láthatod, mi történik a szemben lévő lakásban, a velenceiek a szó szoros értelmében kiteregetik a nyilvánosság előtt fehérneműjüket, ott lóg a kötélen két ház között, nemcsak fehérnemű, ágynemű, asztalnemű, hanem kabátok, nadrágok is, minden, az egész ruhatár." Winterson Velencéjével ellentétben ez nem a titkok városa: ,,Ebben a városban nincsenek titkok. Mindenki tud mindenkiről mindent. Ez a minden-tudás és mindenre-kíváncsiság ihleti kémeinket és nyilván megbízóikat is. Ha valakiről nem tudnak semmit, az már gyanús is." (10.) Ennek az is az oka, hogy a város mérete a XI. századtól kezdve nem igazán változott. Szerb A harmadik torony című kiváló esszéjében is kitér a változatlan kiterjedés közösségformáló szerepére, s a közelség városának nevezi Velencét; a legbejárhatóbb és ezért a legotthonosabb városnak: ,,A legemberszabásúbb város. (...) Velence nem 'fejlődhet', nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert a rendelkezésére álló szárazföld minden izinkjét ősidőktől fogva betöltötte már. És ez a szárazföld nem sok." Ezért is van az, hogy a város bármelyik pontjára el lehet jutni félóra alatt: ,,Minden közel van, és ami messze van, az is odajön tapintható közelbe: a nagy hajók ott állnak meg az utcák közt, házhoz jön az óceán."
Szerb Antalnak a város iránti szeretete azonban mélyebb élményekből táplálkozik. Olyan eksztatikus otthonosságérzés fogja el a sikátorok közt, amire nem lel világos magyarázatot. Az olasz vicolók számára az autentikus lét erőtereiként működnek. ,,Mi ez bennem, nem tudom. A sikátorok által kiváltott megrendülés oly mély, hogy nem tudom csupán a történelmi beállítottságú ember meghatottságának tekinteni; sokkal intenzívebb és ösztönösebb." Ezek a tapasztalatok újrafogalmazódnak az Utas és holdvilág első fejezetében, immáron a főszereplő, Mihály szólamába ágyazottan. A főszereplő egyedül, szinte alvajáró módján bolyong Velence egyre szűkülő és egyre sötétebbé váló sikátoraiban. ,,Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben lévő házsort, a hallgató, nagyablakos házakat, amelyek mögött úgy gondolta, titokzatos intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka." A már-már elviselhetetlenül szűk terek azonban nem töltik el szorongással vagy félelemmel. Épp ellenkezőleg: úgy érzi magát, ,,mint aki végre hazaérkezett." Ugyanolyan tanácstalan e tapasztalat okát illetően, mint az előbb idézett esszé szerzője volt: ,,Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt..." - kérdezi magától Mihály.
A város másik kivételes helye a Szent Márk tér, mely a gyalogló ott-létét és tetteit kozmikus távlatokba helyezi. A harmadik toronyban úgy beszél róla, mint a kiterjedésében szerény Velence pazarlóan tág centrumáról. Neki köszönheti a város, hogy a világ (egyik) közepének mondhatja magát. Rómának több ilyen helye is van, teszi hozzá, s Párizsban a Place de l' Opera szintén hasonló élményekkel ajándékozza meg a sétálót: ,,Aki a Szent Márk téren sétál, tudja, hogy sétálása által valahogy funkciót tölt be, ott van, a Szent Márk téren, a világ közepén, és hagyja, hogy a világ körülötte keringjen."
Velence mint az enyészet városa
,,Vajon eltörölte-e Velence azt a mocsaras, lápos lagúna-vidéket, amely fölé korhatag cölöp-posztamensei emelik?" - teszi fel a kérdést idézett esszéjében Hévizi Ottó, majd egyértelműen nemleges választ ad rá. ,,Velence nem törölte el önmaga genealógiáját"- írja, s ez város-mivoltának egyik meghatározó vonása. Pontosabban: ez az, ami a városokat általában jellemző tulajdonságok körén kívül helyezi. Hévizi abból indul ki, hogy ,,egy várost talán nem az tesz várossá, hogy kis helyen sok ember lakik sok épületben, hanem egy látszólag mellékes körülmény: a közök mivolta. Az, hogy mi van a házak, háztömbök között. Egy város attól város, hogy megpróbálja eltörölni, vagy legalábbis elvonni szemünk elől a romlékony altalajt, az emberen túli eróziót viselő fundamentumot." Ezzel szemben Velence olyan város, ahol szüntelenül kiütköznek a ház-közök, olyan beépített tér, mely nem próbálja palástolni organikus, a természet erői formálta, s azoknak kiszolgáltatott talapzatát. A város látványa arról győzi meg a szemlélőt, hogy ,,egy ennyire elázott, alul-fölül locsolt várost nem lehet lakni". Hiába tudjuk, hogy Velence cölöpökön áll, nehéz elhinnünk. ,,Velence a tengerrel való viszonya miatt hihetetlen."
A víz, a föld és a kő (épületek) ilyen együttélése Szerb Antalt is töprengésre készteti. A tudás és a látszat nála sincs összhangban: ,,Nem tudom, mi volt előbb, a víz vagy a ház. Gondolom, a víz: de hogy lehet, hogy a víz éppen ott kezdődik, ahol a ház véget ér? A látszat az, hogy előbb megépítették az utcát, azután beleeresztették a vizet." (A harmadik torony)
A népszerű kortárs spanyol regényíró, Juan Manuel de Prada Vihar (1997) című regényében Velencének pontosan ez az oldala domborodik ki. A mű a víz, a köd és a hó eróziójának kiszolgáltatott, menthetetlenül az enyészet felé tartó város képével szembesít bennünket. A történet elbeszélője egy spanyol művészettörténész, Alejandro Ballesteros, aki Giorgione híres és talányos jelentésű festményét, a Vihart jön tanulmányozni Velencébe. Megérkezését követően egy bűnügy kellős közepébe csöppen: szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, melynek szálai később elvezetik a képhamisítók világába. A képleírás és értelmezés, a nyomozás és a főszereplő életvilága egyre szorosabban fonódik össze. A kép, a város és egy fiatal lány titka egymást értelmező viszonyba kerül. S miközben Giorgione képén mereng, újabb és újabb magyarázatokat gyártva, egyre inkább hatalmába keríti, magába szippantja őt a város. Érzékei megzavarodnak, tájékozódása térben és időben radikálisan átalakul. A labirintusban való bolyongás és a megrekedt, álomszerűen szűkülő és táguló idő tapasztalata vesz rajta erőt.
Velencét az ő szemszögéből, illetve néhány helyi lakos elbeszéléséből ismerjük meg. Ők alkotják meg a kiszolgáltatott és pusztulásra ítéltetett város képét. Az elbeszélés modalitását a melankólia és a dekadens hangulatok uralják. Velencét senki sem mentheti meg a romlástól, az enyészet árnyéka alapításától fogva ott lebeg felette. Alejandro a zuhogó eső, a sűrű havazás vagy az átláthatatlan köd függönyén keresztül láttatja a várost. A felülről érkező ,,égi áldás" és a tenger hullámai együttes erővel gyalulják gömbölydeddé a város sarkait, az épületek éles kontúrjait, s közben puhítják, mállasztják a köveket. A nyirkosság és a nyomában járó penész és gomba nemcsak az utcák és a házak alapjait foglalja el, hanem beszüremkedik a házakba, múzeumokba is, pusztító zöldes patinával vonva be a felbecsülhetetlen értékű festményeket. Ahogy Alejandro egyik helyi barátnője mondja: ,,Egyszer megszűnünk városnak lenni, és tenger alatti temetővé változunk." A konok havazás szintén a végzetet anticipálja. A tejes, sűrű köd, mely mintegy bebalzsamozza a várost, és a csatornák hullámzása keltette túlvilági zöldes fény villódzása a házfalakon kísérteties térré változtatják Velencét. Ehhez járul még az utcák elrendezésének útvesztőszerűsége. Az elágazó, majd újra egymásba torkolló sikátorok gyakran tréfálják meg a turistákat. Az idegent itt könnyen a tehetetlenség szorongató és - freudi értelemben - kísérteties, hátborzongató érzése kerítheti hatalmába, amikor hiábavalóan próbál kijutni az utcák labirintusából: ismételten vissza jut ugyanoda, ahonnan elindult, ugyanazokkal a helyekkel és emberekkel találkozik. Mintha ördögi körben mozogna. (Érdekes, hogy Freud A kísérteties című tanulmányában épp az ,,itáliai kisvárosok" utcáival kapcsolatos emlékeire hivatkozik. Akárha Velencéről beszélne...) A regény világáról is elmondható, hogy benne emberek, helyzetek és épületek egymás tükörképeivé válnak.
,,Velence nagyon endogám város" - mondja egy helyi múzeum igazgatója. Itt mindenki mindenkit ismer, valamilyen szinten mindenki mindenkinek a rokona; mint egy nagy család. Prada regénye a Szerb Antal által is említett familiáris közelségnek inkább az árnyoldalait hangsúlyozza. Az intimitás elvesztését, a kényszerű szomszédi összetartozás ártó hatását, a pletykák, a rosszindulatú híresztelések mérgező hatását. A bűn itt nem igazán titkolható el, s ily módon a felelősség is arányosan oszlik meg az elkövető és a többi lakos között, akik akaratlanul is tudóivá válnak olyan titkoknak, amelyekről jobb lett volna tudomást sem szerezni. Az árulkodó jelek és rejtegetnivaló dolgok a csatornában végzik; a tenger eltünteti a nyomokat, miként majd egyszer, amint az ittlakók vallják, a várost is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.